Erõltetett menet...
Erõltetett menet... PDF Nyomtatás E-mail

Egy vallomással tartozom: nem vagyok zsidó. Sajnos. Mert gyakran szeretnék az lenni. Mert tetszik a zsidó identitás. Mert szeretem a zsidókat és Izraelt. Mert olyan országban élünk, ahol és amikor zsidónak lenni ellenszegülés a gonosszal, ellenszegülés a primitív butasággal. Csak úgy önmagában. Vérbõl. Létezésbõl. Zsidónak lenni trendi. Zsidónak lenni feka. Menõ. Zsidónak lenni raj.

Egy vallomással tartozom: zsidó vagyok. Zsidó vagyok, amikor a focipályákon azt üvöltözik, hogy „Mocskos zsidók!” Zsidó vagyok, amikor az utcákon acélbetétes bakancsban, kopasz barmok tiporják a szabadság, a demokrácia eszméit. Mikor náci jelszavakat skandálva éltetik Hitlert, mikor a gyûlölet és a rasszizmus lángba borítja az elméket, és az elvakult, megvadult tömeg ellenségképet gyárt magának, hogy igazolja önnön nyomorát, alantas gondolkozásmódját. És zsidó vagyok, amikor politikusok csúsztatott megjegyzéseket tesznek a zsidóságra és tudatosan hergelik, irányítják a népet.

És ugyanígy cigány is vagyok. És arab. És afroamerikai. És kínai. És bármilyen ember, akit származása alapján kirekesztenek, megbélyegeznek, gyûlölnek, üldöznek, tönkre akarnak tenni, meg akarnak semmisíteni.

Van egy film. Spielberg: Schindler listája. A moziba kerülés után évekig nem láttam ezt a mûvet. Nem szeretem tudatosan, „elõre eltervezetten” szétcincálni a lelkem. Mert egyértelmû volt, hogy teljesen ki fogok borulni tõle. Több barátom is mesélt belõle egy jelenetrõl, mikor a zsidókat terelik be a zuhanyzónak álcázott gázkamrába, miközben a kamera bent mozog a tömegben. Csak mi, a nézõk tudjuk, hogy mi vár ott ránk. Egyszer csak becsapódnak, bezárulnak az ajtók. Arról beszéltek a barátaim, hogy az embernek olyan érzése van, mintha ott lenne a helyszínen. A félelem, a borzalom, a megtörtség, a végletek hideg ujjai szorongatják az ember nyakát. Ez a mûvészet, ez az alkotás csodája: az újra átélhetõ élet. Ezért írunk, festünk, fotózunk, rendezünk filmet vagy színdarabot, ezért zenélünk, szobrászkodunk mi, mûvészek és nem mûvészek egyaránt, hogy át tudjuk adni érzéseinket, gondolatainkat: a tanulságot, a bölcsességet, a tapasztalatot. Az alkotás a kommunikáció csúcsa, a háromdés, ötpontegyes megvalósítása a gondolatnak, a gondolat tere, még ha egy versrõl vagy egy fotóról is beszélünk. Késõbb, mikor megnéztem a filmet, én is ugyanezt a hideglelõs érzést éltem át az említett jelenet alatt és persze teljesen összetörtem a film hatásától. Sírás, zokogás, ki nem mondott fogadalmak és belsõ megerõsödés, hogy amennyire rajtam múlik, soha nem fogom hagyni, hogy megismétlõdjön ilyen borzalom a környezetemben.

Spielbergnek ’94-ben, a tehetségén kívül volt egy 22 millió dolláros költségvetése, hogy összehozza ezt a hatást. Sikerült neki.

Néhány napja voltam egy színházi elõadáson, ahol egy maroknyi csapat, néhány tízezer forintos költségvetésbõl elérte ugyanezt a hatást, a mûvészet csodáját. Kókai János rendezésében Erõltetett menet -100 éve született Radnóti Miklós… címmel állították színpadra Radnóti Miklós verseibõl szerkesztett darabot a Holdvilág Kamaraszínházban. Félelmetes, megindító, döbbenetes erejû alkotást láthattunk, ahol a kiváló színházi ötletek csak úgy sorjáztak a darab során. 30 összetört ember a nézõtéren 7 színész a „színpadon”. Hogy miért teszem idézõjelbe ezt a szót, hadd maradjon titok. Nem, nem a nézõtéren játszódik a történet, ennél sokkal kifinomultabb csellel „vágják haza” a tisztelt publikum lelkivilágát. És nem, nem vonnak be minket a darabba, mégis ott, akkor, mi is zsidók lettünk. És költõk. Mûvészek. Álmodozók és áldozatok. Én nem tudom, honnan veszi ez a Kókai János haver (héberül azt jelenti: barát) az elképzeléseit a színházmûvészetrõl, de hogy ebben a darabban valamit nagyon telibevert, az egyértelmû. Ahogy mondani „szok”: ezt mutogatni kéne. És nagyközönség elé vinni.

Persze vannak a darabnak gyengeségei imitt-amott. És tényleg nem elkenésbõl fogalmazok ilyen óvatosan, hanem mert olyan nagy élményanyagot, igazságerõt, tisztaságot, tiszteletet, szeretetet közöltek az elõadás során, hogy szinte illetlenségnek érzem említeni is ezeket az apróbb hiányosságokat. Persze mégis megteszem: az elõadás néha kicsit túlzásba esik, néha kicsit „sok”. Már majdnem leírnám, hogy helyenként hatásvadász, de igazából nem éreztem kényelmetlenül magam egyetlen pontján sem, nem tört meg a lendület és nem pihenhettünk egy pillanatig sem. Katarzis és megrendültség jellemezte végig a darabot. Persze nehéz egy ilyen témát, egy ilyen nehéz ívû munkát végigvinni úgy, hogy a giccs határait ne súroljuk egy-két ponton érintõlegesen, én biztos, hogy visszafogtam volna magam helyenként egy-két perc erejéig, de szerencsére ezt a darabot (se) én rendeztem, találtam ki. Volt lehetõségem beszélgetni Kókai Jánossal a darab után, említettem is neki ezeket a kifogásokat (nyafogásokat), a rendezõ szerint más helyeken nem „ütne” akkorát a darab, ha nem alkalmazná ezeket az eszközöket.

A színészek munkája is kiváló. Ilyen magától értetõdõ elõadásmódban talán nem is hallottam még verseket. Nincs máz, nincs jelmez, csak az iszonyú szavak egyszerûsége:

 

„Mögöttem két halott,
elõttem a világ,
oly mélyrõl nõttem én,
mint a haramiák;
oly árván nõttem én,
a mélységbõl ide,
a pendülõ, kemény
szabadság tágas és
szeles tetõire.” („Huszonnyolc év”)
- és közben fésülködik a költõ.

Mikor elcsendesülnek az indulatok és éppen elkezd örülni az ember, hogy sikerült visszafognia zokogását, akkor újabb és újabb hang szólal meg, felszakítva sebeket, letépve varratokat.

Recenzens meg meri jegyezni, hogy a színészek helyenként keresik a színjátszás eszközeit, eszközöket az eszköztelenségben, emiatt olykor pillanatokra elhalványul, megbicsaklik a szerep, érezni, ahogy a szavak ereje és az elõadásmód fojtott visszafogottsága két oldalról próbálják lerángatni õket a lóról. Nem egy könnyû darab. Szerencsére nem esnek a ló egyik oldalára sem.

Az elõadás méltó megemlékezés. Pedig ez a darab nem is Radnótiról szól. Hanem arról, amirõl Radnóti Miklós szólt. Egy ember, akinek sorsa az egyik legszebb fricskát és tanulságot hordozza a jelenleg is sötét és súlyos antiszemitizmussal átitatott Magyarország számára: mert bizony egy zsidó - hadd ismételjem meg: egy zsidó származású magyar költõ írta kicsiny nemzetünk talán leggyönyörûbb, leginkább szívbõl jövõ, hazafias versét „Nem tudhatom…” címmel. Ajánlom minden szélsõjobb-szimpatizánsnak.

„Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen,
és csecsszopók, akikben megnõ az értelem,
világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,” („Nem tudhatom…”)

Volt egy zsidó férfi a történelemben, akinek bírája ezekkel a szavakkal adta õt hóhérai kezébe: „Ecce homo. Íme az ember.” Ezt a titulust nem könnyen osztogatják, még manapság se, mikor oly kevésre becsülik az emberéletet. Jézuson kívül egyetlen személy van a történelembõl, akirõl ilyen szép tanúságtétellel tudnék nyilatkozni: Radnóti Miklós.

Hadd álljon itt néhány sor az életmûvébõl, amiket talán fél éve olvastam a metrókocsi falán (a „Radnóti 100” emlékév alkalmából volt kirakva a reklámok helyén). Bizony mondom néktek, nem bírtam visszatartani könnyeimet a Deák téren, a metrón, a tömegben.

 

„A valóság, mint megrepedt cserép,
nem tart már formát és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.

Mi lesz most azzal, aki míg csak él,
amíg csak élhet, formában beszél
s arról, mi van, - ítélni így tanít.

S tanítna még. De minden szétesett.
Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet.”
(„Ó, régi börtönök”, 1944. március 27.)

Mikor Radnóti Miklós megszületett, a szülésbe belehalt édesanyja és ikertestvére is. 35 év múlva, miközben végelgyengüléssel küzdött a munkatáborból való hazaúton, Marányi Ede honvéd alezredes parancsára Tálas András hadapródõrmester ötfõs kerete élén Radnóti Miklóst 21 társával együtt agyonlõtte. Tömegsírba temették. Másfél év múlva exhumálták, utolsó verseit ekkor találták meg zakója zsebében.

Bárcsak ne lenne ennyire aktuális ez a darab! Ady Endre intõ szavait kell idecitálnom:

„Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.”

Bárcsak ne lenne ennyire aktuális Radnóti Miklós „Töredék” címû verse:

„…mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentõ szavak tudósa, Ésaiás.”

Mit mondjak még? Hogy nincs más megoldás: a Hitlereket egyszerûen fejbe kell lõni, mielõtt még õk lövik fejbe a Radnótikat?

Az igazság ünnepe néhány négyzetméteren.

10 perc busszal az Örs vezér tértõl. Menjenek el, nézzék meg.