Sirály bemutató
Sirály bemutató PDF Nyomtatás E-mail
Az általam eddig látott adaptációk – beleértve a legendás vígszínházbelit is, Ruttkaival és Latinoviccsal - , bármily kiválóak voltak is színészileg és technikailag, rendszerint megelégedtek az egyik lényeg felmutatásával. Ez köztudottan és némi leegyszerûsítéssel az emberi élet kiüresedése. A félresiklás ábrázolására sokáig szinte rituálisan dominált az a felfogás, hogy a Csehov-darabok „enyhe” groteszksége mögött az egymás mellett reménytelenül vonszolódó sorsok fájdalma lapul és e jelenség színi megmutatása rendezõi feladatnak épp elég. Elég, ha célszerûen megmaradunk a társalgási dráma – a szereplõk panaszos gordonkázása – keretében.
Most ebben az elõadásban olyan rendezõi eszközöket láttam, amelyek ennél mélyebbre világítanak és megmutatják a dráma egy mélyebb dimenzióját is.
Egy bravúros ötlettel ugyanis a rendezõ közvetlenül a cselekmény részévé teszi „a sirályt”. Azt a metaforát, amely a lelõtt madár két fizikai megjelenése közben a darab mélyáramában folyton fel-felsejlik. De ezúttal nem csak képletesen, mint a sartrei legyek vagy mint az ibseni vadkacsa: a darab központi kellékeként elõször Nyína, Kosztya másba szerelmes szerelme ölti magára a színpad színpadán a sirály (angyal?) szárnyakat - mintegy színésznõvé magasztosulásának jeleként - és végül, maga a tehetséges, de boldogtalan Kosztya, a mûvészre leselkedõ életveszélyek szimbólumaként, nem bírván elviselni saját „szárnyai” súlyát, összeroskad alattuk. Õ a Sirály, õ a szabad madár, akit a világ leterít, a többiek, a középszer, csak lubickolnak a langyos panaszban.
Ezen a ponton tehát a metafora kilép a darab mélyáramából, mintegy átvilágítva az egész elõadást és megtölti azt a szöveg alatt lappangó értelemmel. A renyhe,  önzõ életek közt a tehetség, a tiszta szándék bukása a legnagyobb. Így mûködik a világ.
E jócskán a szokványos Csehov-kép fölé emelt mondanivalót már az elõadás elsõ képe – és egyben kerete – is erõsíti: a szereplõk „abgang” után se hagyják el a színt. Mint egy börtönudvaron, némán a fal felé fordulva állnak, saját életük rabjaiként. S ezt a rendezõ a végkifejletben ki is mondja: a kártyázó társaság jelenetében a tétek bemondása olyan katarktikus, mintha egymás fejére olvasnák az ítéletet.
Karakteres a színészek játéka. Koltai Judit (ön)ironizáló Arkagyinája érzékletes, jól láttatja, hogy a „nagy színésznõ” önzõ attitüdje csak a kiégettség, a belsõ üresség leplezése.
Érzésem szerint Kókai Jánosnak sikerült nemcsak elgondolkoztató, de egyben napjaink szemével látó, egészen újszerû elõadást létrehoznia – miközben megmaradt a csehovi világon belül.
Mindenkinek ajánlom.
Aki megnézi, mosolyogni fog a jó öreg Lukács György véleményén, aki „a modern irodalom leghalkabb drámájának” nevezte a Sirályt…


                        Pruzsinszky Sándor