Radnóti: Erõltetett menet
Radnóti: Erõltetett menet PDF Nyomtatás E-mail
Amikor a szerkesztõség felkért az Erõltetett menet kritikájának elkészítésére, bevallom, kissé vonakodtam elvállalni ezt a szerepet. A vers nem az én mûfajom. Ugyanakkor Radnóti mûvei mégsem álltak annyira messze tõlem az iskolapadok között. Szóval „ám legyen" vállrándítással belementem a dologba. Szerencsére...

Péntekig azt hittem, szimplán egy verses elõadásról fogok ma írni, de mikor megláttam a színházat és átéreztem a „feeling"-jét, tudtam, hogy kötelességem az egész estét bemutatni, onnantól kezdve, hogy elindultam a Holdvilág felé.

XVI. kerület. Még szerencse, hogy tõlem csak 40 perc. Örs vezér tértõl a 144-es busz visz ki. Hogy hol kell leszállni? Na, ez valahogy kiment a fejembõl, barátnõm meg rám bízta a tájékozódást. Két utca közötti leszállás volt a kérdéses. Sebaj, megkérdeztük a buszsofõrt, aki, mint kiderült pizzaboyként pont ezen a környéken szállítgatott korábban, így hát szívesen segített nekünk. Azaz hogy segített volna.
- Holdvilág színház? Még soha nem hallottam róla - volt kérdésünkre a válasza. - Biztos hogy az erre van?
Hát nem erre a feleletre számítottunk. A bizonytalanság kapásból úrrá lett rajtunk. Ugyanakkor menni kellett, szóval elindultunk, az addigra már nem túl kecsegtetõ utazásra. Kihalt helyek tömkelegén vitt át a busz. Mintha elhagytuk volna Pestet. Az utcákon egy teremtett lélek se járt. Nemhogy színház nem akadt utunkba, de lassan már egy étterem, vagy kocsma is csak elvétve volt látható. Szerencsére az esélyesebb utcánál leszállva épp egy pizzéria és egy gyros-os elõtt bukkantunk ki. Bár sétálgató ember még itt se koptatta az utca betonját, de azért a gyrosos pultján átkiabálva gyors és pontos eligazítást kaptunk. Így találtuk meg egy eldugott kis zugban a Holdvilág színházat.


Hát nem egy Madách, vagy Nemzeti! De azért... Azért nem kell ezt a helyet sem lebecsülni. Eleve a nézõtér feletti páholy is jelzi, hogy nem egy hobbiszínházról van szó. Bár az öltözõkhöz vezetõ folyosó nagy és fényképekkel van tele, maga az elõtér picinek mondható. Nincs nagy nyüzsgés, lehet nézelõdni. A képek alapján 19 éve adnak elõ itt darabokat. Ezek közül csak egy kettõ szolgál a felnõtt közönség, míg a többi a gyermekek szórakoztatására. Holle anyó, Csongor és Tünde, Mátyás király és ki tudja még mennyi mese megvalósítása néz le a falakról. Az egésznek családias jellege van. Csak úgy ösztönzi az embert, hogy idehozza csemetéjét egy-egy mûsor erejéig. Mindenki barátságos, a máshol érezhetõ feszültségek itt kihalnak az emberekkel való beszélgetések által. Elõször voltunk erre, mégis zökkenõmentesen nekiálltunk, vagy inkább nekiálltak velünk beszélgetni. Talán az ünnep közeledte teszi, de nem hiszem. Sokkal inkább a hely varázsa változtatja közvetlenebbekké az embereket.


A fal egyik sarkában egy kis muzeális konyhajelenet volt kialakítva, két székkel és egy asztallal, mely egy szalag segítségével volt a nézelõdõktõl elérhetetlenné téve. Nyolc órakor megszólalt az elõadás kezdetét jelzõ gong, és ezen elkerített résznél megjelent a fõszereplõ, Radnóti alakja. 28. születésnapján elmerengve felidézte édesanyja figuráját, melyhez egy kép segítségét kérte, hisz születését szülõje, és testvére se élte túl. Alighogy befejezte szomorú monológját, hitvese is megjelent a színen, és egy közös kacér reggelizéssel oldotta a hangulatot, nem kevés mosolyt csalva a nézõk arcára, szemük csillogásába. Ám, mint minden jónak, ennek is hirtelen vége szakadt. Egy SS tiszt rontott be a színház ajtaján. Egy tiszt, ki egyedül jött, de a költõvel együtt távozott. Átvezette fizikailag az elõtér egyik oldaláról a másikra, történetileg a biztos otthonból a bizonytalan menetelésbe.


- Mi vagyunk a farkasok! - hangzott a zsidók monoton mormolása. Az éhezõ farkasok, kik egymásra támaszkodva nyomulnak csak elõre és elõre. Minden egyes lépés egy-egy sóhaj pár csepp víz, pár morzsányi élelem, vagy legalább pár másodpercnyi pihenõ után. És minden egyes sóhajtás elvész a semmibe. Õk csak mennek... Mennek tovább. Költõnk léptei is csatlakoznak az egyre reményvesztettebb mozdulatokhoz, és a csordaszellem rá is átragad. Lassan megszûnik számukra a külvilág és csakis a lépéseknek élnek. Lassan feltûnik az arcokon az õrület kezdetének szikrája. Aztán végre felhangzik a katonás vezényszó és irány a szállás. Mi, a nézõk követjük õket fel a páholy felé, míg õk, a rabok odaérnek celláikba.
De a gyötrelemnek még ekkor sem lehet vége! A foglyok még nem pihenhetnek le! Ehelyett az SS tiszt kegyetlenkedéseit kell még eltûrniük. Hiába hangzik el a várva várt vezényszó: „fekszik", rá pár másodpercre már az „ül", majd az „áll" is felharsan. És kéjtõl égõ mosollyal váltogatják egymást ezen parancsszavak. Hiába reménykednek a zsidók némi italban, csak a fülük mellett egyik pohárból a másikba csorgatott víz HANGJA enyhítheti szomjukat. Es végül hiába reménykednek egy kis kenyérben, csak az elõttük elfogyasztott alma héjának SZÉTOSZTOTT DARABKÁIT kapják. Láthatjuk, ahogy rémálmok kíséretében fokozatosan elvesztik a rabok emberségüket, ép elméjüket. És a halál utáni vágy is egyre erõsebbé válik a levegõben.


Ám ez a kegyetlen idõszak nem csak a foglyok elméjét kezdi ki. Rálátást nyerhetünk vezetõjük megtörésére is. Arra, mikor Radnóti egyik versét éjszaka megkaparintva õrülettõl részegen szavalni kezdi azt. Arra, mikor reszketõ kézzel próbál a költõnek egy cigarettát csempészni úgy, hogy észre ne vegyék, mert akkor õt is kivégzik. A mû végére derül csak ki, hogy bizony ebben a korban nem csak a zsidók szenvedtek, de azok is, kiknek kínozniuk, ölniük kellett õket.
Aki ismeri Radnóti életét, annak a mû befejezése nem lehet kérdéses. Aki nem ismeri, azoknak nem én fogom elárulni a végét. Egy biztos, ez a darab nem a felejthetõ mûvek közé tartozik. Nemcsak témájában egyedülálló és nem is csak a közönség mozgatásától különleges. Hanem attól is, hogy a költõ verseit úgy fogták eggyé, hogy az ember meg se tudja közben különböztetni, mi a vers és mi a beszéd. A dallamos nyelvezeten kívül zseniális ötletként a háttérben egy vásznon néha korabeli felvételeket vetítettek, érzékeltetvén azt a szenvedést, melyet még az egyébként rendkívül nagyot alakító színészek sem tudtak visszaadni.


Amit viszont a darab ellen fel lehet hozni az a kis hely, valamint a hanghatás. Bár remek ötlet az, hogy a nézõk is vonulnak a színészekkel, mégis az elõtérben is helyezkedni kellett, azért hogy lássunk is valamit, illetve a páholy sem színjátszásra lett tervezve. Hangosítás híján az idõsebbeknek pedig, mint utólag kiderült némely színész megértésével is gondjai akadtak. Ettõl függetlenül, vagy inkább ezekkel együtt sem maradt sok szem szárazon a darab végére. Furcsa volt, hogy ennek ellenére elmaradt az a hatalmas tapsvihar, mely megillette volna a rendezõt és a színészeket. Furcsa volt, de számomra teljesen érthetõ. Én is nehezen emeltem kezeim a mû végére.
Magamba fordulva, barátnõmmel együtt szótlanul hagytuk el a színház kapuit és még legalább fél óra kellett ahhoz, hogy valamennyire feloldódjunk. Ez nem olyan darab amelyik végén az ember csak úgy beszélgetésbe elegyedik. Ez nem egy mese volt. Hiába az egyik legjobb elõadás, amit eddig láttam, mégse tudom mindenkinek tiszta szívembõl ajánlani. Azoknak viszont mindenképp érdemes megnézni, akik behatóbban szeretnék tanulmányozni a történelem eme rémes idõszakát, a holokausztot. Azoknak lehetne ez egy alapmû! Egy zseniális elõadás, mely kisebb hibáival együtt is egy örök emlék. Megemlékezés egy költõrõl, a zsidókról és az emberiség egyik legszörnyûbb korszakáról.


2009. december 15.
Balage

http://tollal.hu/mu/eroltetett-menet-holdvilag-szinhaz